Könyves Kálmán

És most térjünk vissza Kálmánhoz, aki elbocsátva a szentséges vállalkozás hadseregét, hazament a palotába, Álmos öccsének megengedte, hogy visszatérjen a saját városaiba, és ezután a rosszakarók mesterkedése nyomán súlyos gyanakvás támadt a két testvér között. Egyesek az egyiknek akartak kedveskedni, és figyelmeztették, hogy óvakodjék fivére cselszövéseitől, mások viszont a másikat intették, hogy semmiképpen se bízzon testvérében, akiről sohasem lehet tudni, nincs-e benne csalárdság. A felkeltett gyanúból feszültség támadt, a feszültségből aztán nyílt ellenségeskedés és harc. És aztán? Kettejük között kitör a testvérháború. A király erős lovassággal elmegy a Tisza folyó mellé Várkony városkához, Álmos átellenben a város közelében táboroz le, közöttük ott folyik a Tisza. Már beköszönt az ütközet napja, amikor egyes jószándékúak közbenjárására néhány napos fegyverszünetet kötnek, és eközben tárgyalni kezdenek a fivérek közötti megegyezésről. (75) A főurak még a két fél katonái a vezérek nélkül találkoznak; miután a tekintélyesebbek némelyike kinyilvánítja a véleményét, annak adnak igazat, aki ügyes fogalmazásban hosszasan értekezik a magyarországi belháborúkról és a Péter meg Salamon idejében elszenvedett bajokról, arról, hogy nem tisztességes a testvérviszályt szítani, a polgárháborút feltámasztani, két testvér kedvéért valamennyiüket elpusztítani, és végül ennek szellemében határoznak; végeredményben oda jutnak, hogy a magyaroknak semmi okuk sincs egymással verekedni, semmiképpen sem szabad polgárháborúba bonyolódniuk, és e tekintetben nem kell szót fogadniuk a vezéreknek, ez az ő dolguk, és ha már elragadta őket a kegyetlen verekedhetnék, verekedjenek meg párbajban; aki szóval vagy tettel uszítja őket, az halál fia; a magyarok pedig elfogadják királyuknak a párbaj győztesét. A közkatonáknak is tetszik e döntés. Grak elmegy a királyhoz, Ilia Álmoshoz, hogy közölje a határozatot. Amikor ezt tudatták velük, a két vezér nyomban tábort bontott, és visszalépett a testvérharctól. Hiszen Kálmán, aki – mint mondják – vaksi, sánta és púpos volt, nem küzdhetett volna egyenlő eséllyel Álmos ellen.
(80) A király kissé észre tért, és mást gondolva fegyverét a régen roxolánoknak nevezett ruténok ellen fordította, abban a meggyőződésben, hogy hasznosabb, ha idebent a nyugalmat ápolja és odakint forgatja a kardot, mintha belső és roppant veszedelmes háborúságba bonyolódik. Tehát óriási sereget toboroz, és megindul a ruténok ellen; területükre lépve tűzzel-vassal bőszen pusztít mindent, embert, állatot elhajt. Jelentik ezt a királynőnek, akinek Lanka a neve, ez Kálmán elé járul, nagy zokogással könyörögve az ellenfél lába elé esik, bocsánatot kér, békéért rimánkodik, ahogy tőle telik, panaszkodik a fosztogatások miatt, állhatatos kérleléssel ölelgeti a térdét, hogy irgalmazzon a ruténoknak. A király azonban bosszankodik az asszony arcátlan követelőzésén, méltóságáról megfeledkezve lábbal taszítja el őt, és azt feleli, hogy nem illik királyi felséget asszonyi óbégatással megszégyeníteni. Ez az elűzetés után karját az égre tárva az isten segítségét kéri, és átkozza a kegyetlen visszautasítást. (85) Mellette megjelenik a kun követség is, amely a ruténok számára hosszas könyörgéssel irgalmat és békét kér; de a királyt semmiféle kérleléssel sem tudja megengesztelni. Eközben a ruténok odahívják Mirkod kun vezért és segítő csapatait, és mindketten Kálmán közelében vagy öt mérföldnyire táboroznak le. A követek a béke reményében csalódva jönnek vissza, beszámolnak a férfi megátalkodottságáról, mire némi pihenő után a második éjszakai őrség idején hadrendbe sorakozva meglepik a mit sem sejtő és elbizakodottságában mitől sem félő ellenfelet; egyenesen megtámadják és lerohanják a szekerekkel kerített tábort, akit az álom és a fáradtság elnyomott, azt ledöfködik, aki felpattan és ellenáll, azt vagy levágják, vagy menekülésre kényszerítik; mert a váratlan támadástól megrökönyödve egyesek megfutnak, egyesek ellenállnak, a harmadik rész nagy lármával fegyverért kapkod; nem tervszerűen, hanem vaktában vagdalkoznak mind; végül reményvesztetten megfut mindenki, beveszi magát az erdő mélyébe, és így menti a bőrét; a ruténok felháborodásukban és a szerencse kedvezéséből mindenfelé öldökölnek. A magyar hadsereg majd egy szálig elesik; Kálmán néhány nemessel alig tud megmenekülni, körülveszi és kiragadja őt a veteránok légiója, miközben a többiek zöme elhull vagy megsebesül. (90) A kunok kergetik, és eközben nyíllövéssel megölik az Almási nemzetségből született vitéz férfit, Eszényt egy sereg emberével együtt, továbbá a főpapok közül Kupát és Lőrincet meg sok mást. Az egyik kun főember, Monok, hátulról szorongatja őket, Máté, a testőrcsapat kapitánya szembefordul vele, hogy merészségét lelohassza. Ámde az megfordul, küld egy nyílvesszőt, és keresztüllövi Máté lábát, aki sebétől ellankadva már-már az ellenség kezébe kerülne, ha bajtársai gyorsan meg nem védenék a pajzsukkal. Aztán Péter megy neki Monoknak, aki a nyilazásban kifáradt, elfogja, megsebzi, és élve viszi a királyhoz. Gyula ispán átszúrt lábával szintén alig tud kimenekülni a kunok kezéből, majd néhány hónap múlva elmérgesedett sebébe Magyarországon belehal. (95) A táborból kiebrudalt magyarok tehát óriási vereséget szenvednek, elveszítik felszerelésüket, ruháikat, edényeiket, fegyvereiket, a király kincseit, és kevesen menekülnek meg. Akik az erdőbe beszaladtak, éhségükben sarujuk tűzön pirított talpát is felfalják. A közvélemény minden másnál súlyosabbnak tartja ezt a vereséget. Azt mondják, a királynak ez időben született első feleségétől két fia, László és István. Hogy milyen származású volt az asszony, és hogy hívták, azt nem találom.

Miután a magyarok hírét vették annak, hogy a velencések visszavették Dalmáciát, benyomultak Horvátországba, és ott széltében-hosszában száguldoznak, óriási zsákmányt visznek el, Kálmán azonnal fegyverbe szólít a szövetségesekért, mindkét Pannóniát hadba hívja, mint akinek még Magyarország sem olyan fontos, mint a dalmát szövetség. Nemcsak falvanként és városonként hívja be a katonákat, hanem házanként is sorozást tart. A király parancsa szerint a csapatok a Drávánál gyülekeznek, majd átkelnek a folyón, és a szövetségesek érdekében hadba állítják az egész Valériát, mely a Száva és a Dráva közén fekszik. (140) Amikor azonban megállnak a Száva partján, meghallják, hogy a velencések Horvátország végigpusztítása és Dalmácia visszavétele után már nagy örömmel hazamentek. A magyarokat leginkább az dühítette fel, hogy azok magukkal vittek több dalmáciai uraságot meg egy sereg nemest, és ezeket nemcsak a diadalmenetben vonultatták fel maguk előtt, hanem ott is fogták Velencében, hogy többet ne lázonghassanak; ezért nyomban továbbvonultak a Kulpához. Átkeltek a folyón, Horvátországot kifosztva találták, és a pannonokat nem csekély szomorúság és szánalom kerítette hatalmába, amikor meglátták a fölperzselt falvakat és a megszállt városokat. De még súlyosabbnak tartották, hogy sok nemest fogolyként elvittek. Néhány napig időztek a tartományban, míg valamennyi elfoglalt várost erővel vissza nem vették. Aztán átkeltek az Adriai-hegyen, és alászálltak a dalmát partra. A magyarok jövetelének a hírére Ordefalo úgy vélekedett, hogy e válságos helyzetben sem szabad engednie, és a tanács határozata alapján nyomban flottát állított, kissé nagyobbat, mint a múltkor, és átsietett Dalmáciába; először is e vidék fővárosához, Zárához ment, mert azt remélte, hogy ennek birtokában az egész tartomány fölött könnyen győzedelmeskedhet. (145) Ott találta a pannóniai tábort, és bátran nekiveselkedett, hogy a várost felszabadítsa az ostrom alól. A magyarság mit sem óhajtott mohóbban, mint alkalmat az összecsapásra, remélve, hogy ha győz, mindent könnyedén visszaszerezhet. A velencei is ugyanezt kívánta, úgy gondolkozva, hogy a háborút egyetlen nekirugaszkodással befejezheti; ezért partra szállította a hadsereget, rendben felállította a hajókat, elhelyezte a hadigépeket, és a partvonalat elfoglalva felállította a hadsort. Az ellenfél ennek láttára szintén felkészítette fegyverzetét, felvonultatta a gyalogosszázadokat, amelyeket tekintélyes lovassággal támogatott meg. Aztán adott jelre kitör a harc, a legnagyobb hévvel összecsapnak; egy ideig távolról harcolnak. Aztán nekitüzesednek, és oly ádáz és véres verekedés kezdődik, mintha nem is hatalomért és dicsőségért, hanem gyermekeikért és életükért küzdenének; már mindenütt közelharc folyik, úgyhogy a kardcsapásra alig jut hely. A két vezér derék parancsnokként és közvitézként egyaránt helyt áll. (150) A sereg közepén Ordefalo hangos kiáltozással biztatja embereit, hogy bátran rontsanak a barbárokra, fékezzék meg szilajságukat talján erővel, ne feledkezzenek meg a köztársaságról és a velencei hatalomról. Kálmán viszont a pannóniaiakat lelkesíti, hogy küzdjenek vitézül szövetségeseikért, hiszen nem a veteránok légiójával, nem hős vitézekkel, hanem halászokkal állnak szemben; ne tűrjék tovább a halzabálók szemtelenségét, akik akkora vakmerőségre ragadtatták magukat, hogy már az Adriai-tenger egész vidékét, amelyet a római nép nemes kolóniái ékesítenek, kalózkodással magukhoz merészelik ragadni. Szíriái hajókázásuk minapi sikerével eltelve elfoglaltak egypár régiségtől leromlott és szinte elhagyatott városkát meg néhány szigetet a Kykládokon. Megparancsolja tehát, hogy mindnyájan küzdjenek bátran az országért, a becsületért, a szövetségesek javáért, és ne feledjék a magyar virtust és dicsőséget. (155) így aztán mindkét félnek megnövekszik a bátorsága, és akkora erőbedobással verekszik, hogy inkább meghal, mint enged. Ezért rettenetes a pusztulás. A szerencse egy ideig mindkettőhöz egyforma, és míg egyenlő győzelmi esélyekkel csatáznak, rengeteg vér ömlik. Ezek a szövetségeseik iránti szeretetből, azok uralomvágyból harcolnak kitartóan. Amikor már sokan elestek, a tartalékra kerül sor. A király megpróbál egy utolsó erőfeszítést tenni a jobbszárnyon, és azzal az elszántsággal verekszik, hogy vagy kiszabadítja a dalmátokat a velencei szolgaságból, vagy a magyarokkal együtt meghal, így újra fellángol a csata, és megindul a vértes lovasság. A velenceieket még ugyanekkora remény fűti, és nem haboznak a végsőket is megkísérteni, mert ők, a győzelem kétessé válván, visszahúzódhatnak a közeli hajóhadra, és hogy visszavonulásukat meg ne akadályozzák, a partra már őrséget helyeztek. (160) A győzelem végső reményével egy utolsó próbára szánják el magukat, és minden erejüket a jobb szárnyra összpontosítják, ahol a királyt látják serényen forgolódni, és a szorongatottaknak segítséget visznek. Ők is hasonló vakmerőséggel újítják meg a küzdelmet, és mert lovasaik nincsenek, azok helyett leginkább nehézfegyverzetű vértes gyalogokat alkalmaznak, akiket lándzsások, könnyűfegyverzetűek és íjászok nagy tömege követ, és lesben állnak a különböző hadigépek, melyek az ellenséges csapatokra irányulnak; ezért az ádáz küzdelem felforrósodik. Amikor a velenceiek erejük fogytán kissé bágyadtabban kezdenek verekedni, és már-már megrendülnek, Ordefalo a veszély láttán változatlan állhatatossággal a katonaság sűrűjébe veti be magát, és még az eddiginél is hangosabb kiáltozással nógatja övéit, hogy a küszöbön álló győzelmet e legutolsó erőfeszítés során el ne szalasszák, ne engedjék a barbárok hatalmába ezt a nemes tartományt, amelyet oly sok vér árán szereztek, jusson eszükbe, hogy most is azokkal állnak szemben, akiket sokszor kiakolbólítottak Dalmáciából. De nemcsak biztatással, hanem erővel is igyekszik segíteni a fáradó sereget, és hogy példával is lássák őt elöl járni, maradéktalanul teljesíti a legkiválóbb vezér kötelességét, és befurakszik az ellenség tömött sorai közé, ahol egy lándzsa átdöfi, és elesik. A hős hadvezér bukása rögtön megtöri az egész hadsor bátorságát, úgyhogy akaratuk ellenére kénytelenek meghátrálni. (165) Ezzel szemben a magyart úgy fellelkesíti az ellenség eleste, hogy többé nem lehet feltartóztatni. A rend felbomlik, a velencések hátrálnak, majd általános futásba kezdenek, és szaladnak a flottához. A gyalogosok és a lovasok hasonló fürgeséggel erednek a nyomukba, és útjukat állják, mielőtt a hajókra visszamehetnének, így hát a velenceiek, mint ők maguk és tulajdon íróik őszintén megvallják, Zára falai előtt a legnagyobb részben elestek vagy fogságba kerültek, egy kis csoport menekült meg a matrózokkal, mely alig volt elég ahhoz, hogy a flottát hazavigye. A tragédiát tetézte a kiváló dózse halála, amit a köztársaság számára roppant károsnak ítéltek. Azt mondják, e vereség úgy megviselte a népet meg a nemességet, hogy 30 napos nyilvános gyászt tartott; Ordefalo testét elvitték Velencébe, hivatalosan megsiratták, és a legnagyobb tisztelettel elhantolták Márk templomában.
(170) Az ellenséges csapatok elűzése, szinte lemészárlása után a magyarok birtokba vették a magát önként átadó Zárát. Aztán a többi városhoz siettek, melyek a zászló láttára azonnal visszatértek a magyarok hűségére. Dalmácia meghódítása után mindenhova őrséget raktak, ahogy az egyes helyek igénye megkívánta, majd Kálmán visszatért Pannóniába. Tudta, hogy amikor Ordefalo vezér annak idején a magyarokat Dalmáciából kiűzve visszament a hazájába, a dalmát nemességből tekintélyes számot vitt el fogolyként, és azt látványos pompával diadalmenetben hajtotta maga előtt, és most a kedvező szerencse jóvoltából a velenceiek bosszúságára nem ellenséges foglyokkal tartott diadalmenetet a városokon és falvakon keresztül, mint a másik, hanem dalmátokkal és horvátokkal. A tartomány számos nemese és urasága a király beleegyezésével az újonnan visszanyert szabadság jeleként megborotvált fejjel lépkedett a menet élén, hogy úgy lássék, mintha a király nem annyira a velencések legyőzésével, mint inkább a dalmátok felszabadításával diadalmaskodnék. (175) E látványosságra mindenünnen összeszaladtak a különféle rendű emberek, akik a győzteseknek is, a szövetségeseknek is gratuláltak, és a király dicsőségét a bámulok tömegével növelték. Befejezésül elmentek Fehérvárra, az isteni királyok emlékművéhez, ahol még pompásabb triumfust tartottak. Ünnepélyes külsőségek között könyörgést rendeztek, a bazilikában kifüggesztették a rengeteg ellenséges zászlót és a zsákmányt, és három napon át hálaadást tartottak az isteneknek. A dalmátok pedig e győzelem napját, amelyen a velencések rabságából kiszabadultak, az ünnepek közé iktatták, és a szent szabadságnak szentelték. Ez a feledhetetlen jótétemény az utódok elméjébe is úgy beleplántálta magát, hogy a mi időnkben is idegen iga alatt nyögve nem felejthetik a magyar nevezetet. Mindenki úgy vélekedett, hogy Kálmán pusztán ezzel a csodálatra méltó tettével kiérdemelte a halhatatlanságot.

A velencések a nagy vereségtől és szomorúságtól megtörve, Dalmácia visszaszerzésének minden reményét elveszítve, és mert mindenféle alkalmatlanság zaklatta őket, úgy határoztak, hogy követeket küldenek Kálmánhoz, akik kérjenek békét, vagy ha ez nem megy, legalább hosszabb fegyverszünetet eszközöljenek ki. Évkönyveik azt írják, hogy a szenátus határozata alapján Falieri Vitálist, Giustiniani Orsót és Morosini Márton jegyzőt jelölték követnek, akik a legelső alkalommal elindultak Pannóniába. Amikor a király meghallotta, hogy közelednek, több főpapot és főurat elébük küldött, hogy méltóságuk szerint fogadják őket, és tisztességgel vezessék a színe elé. Miután pedig várakozásukat meghaladó nagyrabecsüléssel fogadták, és a király elé vezették őket, a többiek nevében Giustiniani Orsónak adták meg a szót:
Ha nem tudtuk volna pontosan, kegyelmes Kálmán, hogy ki az a király, akihez jövünk, bizony, a velencei tanács és nép sohasem döntött volna úgy, hogy hozzád küld minket, nehogy hiába kérjen valamit, vagy minket bősz ellenség hatalmának tegyen ki. (185) Azonban tudják, hogy te az isteni László unokaöccse és tanítványa, a legszentebb István király leszármazottja vagy, és tudják, hogy sem vallásosságban, sem kegyességben, sem az emberség bármely nemében nem maradsz el tőlük, ezért nem mint ellenfélhez küldtek minket hozzád, hanem mint az emberi ügyek kormányosához, mint köztársaságunk szentséges barátjához, hogy ne annyira a méltányosság, mint inkább a barátság jegyében tárgyalj velünk a békéről. Jól tudjuk, hogy megtanultál győzedelmeskedni nemcsak másokon, hanem önmagadon is, és a legkiválóbb királyokban ez a legtöbb. Dalmácia megszerzéséért ketten küzdöttünk, de okaink eltérőek voltak; mi kiterjedt birodalmunk jussát óvtuk, ti régi szövetségeseitek szabadságát igyekeztetek megvédeni. Sok és bizony súlyos háború folyt közöttünk, aminek során gyakran láttuk változni a szerencsét, mely hogy alaposan megtréfáljon minket, hol a velenceiekre, hol a magyarokra mosolygott, és minél kedvezőbbnek látszott, annál csalafintábbnak bizonyult mindkettőnkhöz. Nem tagadjuk, hogy a dalmátok és a tótok előbb engedtek a magyar, mint a velencei hatalomnak. (190) Mielőtt még Velence létezett volna, Attila ezt az egész vidéket mindenütt rombolta, perzselte, Dalmácia őshonos népét teljességgel kiirtotta. A tótokat, akik később Dalmáciát és Horvátországot elözönlötték, gyakran támadtátok és hódítottátok meg súlyos háborúval. Ha valamilyen fennhatóságot vállalniuk kell, ezek inkább kívánják a magyart, hiszen mindketten szkíták vagytok, és a hunoknak az istenség adott felhatalmazást az uralkodásra. A hunokat követően a velenceiek szerény kezdet után uralkodni kezdtek, és tudjuk, hogy mi sem vagyunk méltatlanabbak arra, hogy a sors úrrá tegyen minket, mint ők voltak. A végzet, mely a hatalmasok harcában gyönyörködik, azt akarta, hogy gyakran váltogassuk a győzelmet és a vereséget, és őszintén bevalljuk, hogy a dalmáciai háborúban nagyon súlyos anyagi és emberáldozatot szenvedtünk, de a tényeket csak kárhoztatni lehet s nem jóvátenni. (195) Sok dolog van, Kálmán, amit jobb szeretnénk meg nem történtnek tudni. Nem örülünk a háborúnak, amely kettőnk között esett, és sajnáljuk, hogy Dalmácia kedvéért szembekerültünk veled, de ha történetesen egyforma szerencsében részesültünk volna, mindketten ugyanazon bűnben lennénk vádolhatók vagy felmenthetők. Ám a vesztesnek minden joga odavan. Ha vétkeztünk valamit a dalmát háborúval, sokkal előbb megbűnhődtünk érte, mint ahogy a bocsánatot kérjük. Hozzád jöttünk tehát, Kálmán, hogy a velencei tanács és nép nevében békét és bocsánatot kérjünk, vagy ha ezt az igazság és méltányosság ellenére nem kapnánk meg, a lehető leghosszabb fegyverszünetet eszközöljük ki. Ne gondold, hogy félénkségből vagy erőink kimerülése miatt kérjük a békét, hiszen tudod, hány hadjáratot viselünk szárazon és vízen egyazon időben. A kegyes szíriai vállalkozás szólít el minket innen, amelyben sokkal nagyobb dicsőséget fogunk szerezni. (200) Tudod, hogy Gotfréd jeruzsálemi királyt testvére, Balduin követte; ez meghódította Egyiptomot, megölte királyát, a kalifát, majd meghalt. A másik Balduin követte őt, aki az elmúlt napokban megütközött Doloch parthus királlyal, és fogolyként Harranba vitték. Akik Jeruzsálemben életben maradtak, nagy sírással várják hajóhadunkat. Ez a háború sokkal inkább illenék felségedhez, mint a mi köztársaságunkhoz. Úgy gondoljuk tehát, hogy illetlen és méltatlan dolog tovább háborúzni a szent királyok nemes utódával, és szkíta fajotokból származó szövetségeseitekkel. Mivel tehát az a szándékunk, hogy az idén nagy hajóhaddal segítjük meg a szorongatott keresztényeket, akik ama dicsőséges és szent régiót a mocskos pogány barbárságtól megszabadították, hogy Jézus Krisztusért, megváltónkért keményen harcolhassunk, mert ennél a szolgálatnál nincs jövedelmezőbb, esedezve kérünk, hogy adj békét a te Velencédnek, köss velünk örök szövetséget, és tetszésed szerint birtokold Dalmáciát, hogy újítsuk meg most, Kálmán, a régi kapcsolatot és barátságot, amelynek birtokában Apuliában szerencsésen harcoltunk a normannok ellen, ne neheztelj ránk tovább, kérlek, mi minden tekintetben szeretni és tisztelni fogunk, ne tarts vissza minket a szentséges szíriai expedíciótól, hogy ne téged okoljon minden nemzet, ha Jeruzsálem a pogányok szolgaságában marad. (205) Ezt nemcsak a velenceiek kérik, hanem a legkegyelmesebb isten is, akinek a sírja kockán forog, aki téged teremtett, aki téged a legszentebb és legnemesebb nemzetségből teremtett és királyi trónusra ültetett, hogy ne csak Pannónia és az Észak javáról gondoskodj, hanem az egész keresztény társadaloméról is. Azt a gyalázatot, hogy bocsánatoddal mondjam, amelyet a jeruzsálemi hadjáratban szereztél, most teljességgel jóváteheted, ha tartós békét engedsz nekünk. És ezt nem kevésbé várják tőled a magyarok, mint a velenceiek, hiszen őket mélyen vallásos népnek tartják. Kérünk tehát, Kálmán, adj irgalmas szívvel bocsánatot nekünk, bármit is vetkeztünk, állítsd helyre a régi szövetséget és a tartós békét a velenceiekkel, vagy ha még nem tudtad legyőzni magad, engedj hosszú fegyverszünetet, hogy ne bizonyulj méltatlannak isteni elődeidhez, hivatásodhoz és hitedhez.
Giustiniani szónoklatára a király egy ideig könnyezett, és nehezen jutva szóhoz, röviden felelte, hogy sohasem akart háborút a velencei tanáccsal és néppel, nagyon sajnálja a fosztogatást, öldöklést és minden egyéb kártételt, ami itt is, ott is megesett, mindig csak szövetségesei érdekében, kelletlenül nyúlt fegyverhez; efölötti fájdalmát csakis ez a békekövetség enyhíti, amely a háború eredménye; ő a békét nemhogy a velenceieknek, egykori szövetségeseinek, de a pogány ellenségnek sem tagadja meg soha; (210) csak az az egy riasztja vissza, hogy talán nem szívből kérik, ezért megígéri, hogy a velencéseknek öt évre fegyverszünetet enged, azt tisztességgel és szentül megtartja, sőt, kívánságukra meg is fogja újítani, ha Dalmáciához nem nyúlnak. E válaszra a követek fellélegeztek, úgy gondolva, hogy hazájukat súlyos háborúságtól mentették meg. Néhány napig a királynál maradtak, ahol nagy tisztelettel és illemtudással bántak velük; aztán ajándékokkal mentek haza Itáliába.

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/02/szent-laszlo.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/elso-bela-es-elso-andras.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/szent-istvan-ii.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/szent-istvan-i.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/geza-fejedelem.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2012/01/csaba-kiralyfi.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/atilla-roma-falainal.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/atilla-ii.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/szent-marton-es-anyos.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/12/miutan-hunok-romai-eroket-kitapasztalva.html

http://mr-moto-velorex.blogspot.com/2011/11/senki-sem-tagadja-hogy-szkita-nemzet.html

http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/magyar-tortenelem-080903-47

Forrás: http://mr-moto-velorex.blogspot.com/

Masírozunk egyenest a hülyeségbe, és büszkék vagyunk rá!

Egyre többet látom, olvasom, hogy az úgymond ezoterikus körök milyen felfogást igyekeznek az emberekben meggyökereztetni. Ne törődj semmivel, ne gondolkodj, az olyan jó, ne nézd a múltat, csak a jövőt…

A NAGY FENÉT! – mondom erre én. Felmegyek egyes közösségi oldalakra, és egyebet sem látok, mint hogy a nagy felvilágosult ezoterikus csoportok álló nap mással sem törődnek, mint az evészettel, mit együnk, mit ne együnk, és ez megy napi 24 órában, egész héten, egész hónapban, egész évben.

Hát, ez már tényleg az a bizonyos majom szindróma, a majmokat se nagyon érdekli más, csak hogy hol a banánjuk.

Ne nézd a múltat?
Miért ne?
Mert esetleg ráébredsz, hol szakadtál el őseid lelkiségétől, s miért nem érkezik hozzád az az energia, ami a családod lélekcsoportján át képes csak eljutni hozzád?
Ne nézd a múltat, mert esetleg rájössz, hogy eleid sokkal okosabbak voltak nálad, és szerették volna, ha te sem süllyedsz le a majom szintjére, de ha nem tekintesz feléjük, ezt sosem látod meg? Sőt, még azt sem látod meg, hogy a majmok szintjén élsz?

Ne gondolkodj?
Miért ne? Annyian emlegetik itt is, meg másutt is Istent, de ha Isten észt, elmét adott az embernek, vajon nem azért adta-e, hogy használja?
Tényleg! Ne gondolkodj! Mert a végén még eljuthatsz a tudáshoz, az pedig nagyon veszélyes dolog azokra nézve, akik fennen hirdetik, hogy gondolkodni nem szabad, nem természetes, természetes az, ha csak vagy, és bámulsz ki a fejedből, esetleg néha vetsz egy-egy pillantást a banánfára.

Könyörgöm, vegyük már észre, mi folyik itt!

Sok ezer évig a kereszténységgel hülyítették a népeket, mára ezek kezdtek rájönni, hogy becsapták őket, most kaptak mást, ami talán még a kereszténységnél is rosszabb, de mindenképp ugyanaz a célja. Te csak törődj magaddal, senki és semmi mással, csukd be a szemed, ha olyasmit látsz, ami nem tetszik, az nem a te dolgod, majd mások elintéznek mindent helyetted. Tényleg elhiszi valaki, hogy ha homokba dugjuk a fejünket, akkor a vihar majd elkotródik?

Ne nézd a múltat?
Hát, nem is nézi senki, aki mégis, azt meg senki sem hallgatja meg, hiszen mit számít ez már? A jelen számít, meg a jövő, még akkor is, ha közben azért érkeznek ám értelmes spirituális tanok is, mondjuk a közös családi lélekről, az ebben bekövetkező energiablokkok káros mivoltáról, és egyebekről, amit azonban nem értünk, hisz mi nem gondolkodunk, és csuda büszkék vagyunk rá. Érkeznek tanítások szakrális királyokról, akik véletlenül épp magyarok voltak, de hát mi lehet jó, ami magyar, ugye? Táltoskirályok? Hülyeség, a táltosok mi vagyunk. Mi, akik nem gondolkodunk, nem látunk, nem hallunk, csak a banánunkat keressük, és ha megtaláltuk, markolásszuk kicsit, nehogy elvegye valaki. Hű, de spirituálisak lettünk mindettől. Múlt? Ugyan, mit nekünk múlt!

Nos, aki nem akar, ne gondolkodjon, de pillanatig se higgye, hogy különb azoknál, mint akik a tévé előtt ülve eszegetik a popcornt – leánykori nevén pattogatott kukorica -, és csak bámulnak bele a semmibe! Aki nem akar, ne törődjön semmivel, de akkor ne papoljon folyton az egymás felé nyúló kezekről! Aki nem akar, ne tudjon semmit a saját, meg a nemzete múltjáról, de akkor ne papoljon nekem lélekről, nemzetről, eszmékről, és főleg nemzeti karmáról!

Aki mégis a TUDÓK sorába vágyik inkább, mint a banánlesőkébe, az bátran olvasson tovább, mert olyasmit szeretnék megosztani Vele, ami igenis nagyon fontos, és jelentőségteljes mind a saját, mind a nemzet sorsára nézve.

Tizenegy éven át volt egy álmom. Nem is álom, inkább belső kényszer, ami – ha őszinte akarok lenni -, inkább volt megszállottság. Akkoriban kezdtem történelmi regényeket írni, és ehhez elengedhetetlenül szükséges volt adatokat gyűjteni, sok-sok adatot. Ezen adatgyűjtés közben felfigyeltem valamire. Jelesül arra, hogy állítólagos első királyunkat, az állítólagos államalapítót mennyien szidják. Mocskolják, sározzák, befeketítik, és ez, magam sem értettem mi okkal, bennem valami mélységes-mély szomorúságot élesztett. Valami azt súgta, ez az ember nem ezt érdemelné, oktalanul, alaptalanul és érdemtelenül mocskolják az emlékét.

11 év telt el azóta.

11 év, adatgyűjtéssel, töprengéssel, gondolkodással, akár éjszakákon át. Éveken keresztül, szinte alig törődtem mással, az egész életem Szent István körül forgott. Még álmodtam is Vele párszor. Mintha mondani akarna valamit, mintha figyelne, biztatna. A családomtól, a gyerekeimtől vettem el az időt, nem jártam sehová, csak ültem a könyvek felett, gyűjtöttem az adatokat. 16 spirálfüzetet írtam zsúfolásig tele, Mezopotámiától Egyiptomig, Sumérig, Asszíriáig, a görög és latin mondákon át, a magyar krónikákon keresztül, a skandináv mitológiáig mindent elolvastam, és kijegyzeteltem.

Aztán elkezdtem gondolkodni, következtetni, és akár a puzzle darabjait, összerakosgatni a tények és adatok alapján kikövetkeztetetett részleteket.

Felállítottam egy elméletet. Leírtam, de elakadtam egy résznél. Ez volt hét évvel ezelőtt, és onnan sehogyan sem bírtam továbblépni. A már leírt szövegek pedig ott lapultak a számítógépen.

Akkoriban vert fel nagy port Heribert Illig elmélete, ami szerint Európa időszámítása téves, hamis, hazug – mindenki nevezze, ahogyan akarja. Utóbb aztán szárnyra kapott a hír, hogy kamu az egész, mert a csillagászat utánanézett, és minden bolygót rendben a helyén talált, pontosan ott, ahol lennie kell. Persze miután tudom, hogy az egész világ egyetlen nagy hazugság, éppenséggel a csillagászoknak sem kell feltétlenül hinnem, de bizonyítani nem tudom az igazamat, hisz csillagászatot momentán még nem tanultam, persze ami késik, nem múlik.

Leírtam valamit hét-nyolc évvel ezelőtt, és soha nem mondtam el senkinek. Miért? Mert meggyőződésem volt, hogy úgysem érdekel senkit, hisz koránt sem tehetségkutató kategória, hacsak nem a legtehetségesebb hazudozókat keressük, mert akkor igenis az. Valóság shownak is beillik, hisz ma is ezek a hazugságok alakítják világunkat.

De mennyire!

Nem mondtam el, mert sosem hittem, hogy nekem bárki elhinné – hisz nálamnál sokkal okosabb, műveltebb, rangosabb embereknek sem hisznek ebben a témában. Okos mai világunkban csak az lehet, akinek papírja van róla, akinek papírja van róla az meg rendszerint azoktól kapta, akik el szeretnének hallgattatni mindenkit, aki ebben a témában meg mer szólalni.

De – kérdem én -, miért kellene a parasztnak azzal törődnie, hogy amikor szórja a magot, kiknek mennyire tetszik az ő személye, vagy vetőmagja? A paraszt törődjön csak azzal, hogy elszórja, amije van, és aztán a Természet kezére bízza. Ha kikel, kikel, ha nem, nem. Ő megtette, amit tudott.

Nem untatnám tovább az olvasót, a lényegre térek.

Magyar krónikáinkat hazugnak nyilvánította a nagy híres „tudomány”. Állítólag összevissza beszélnek, helytelen, pontatlan adatokkal dolgoznak, telis-tele vannak kitalált részletekkel, meg csodás elemekkel, így aztán egészen alkalmatlanok arra, hogy pontos történelmi dokumentumként kezeljék őket.

Például nem átallja a magyar krónikás azt állítani, hogy Attila fia apja halála után Honorius császár udvarába költözött, ott élt a császár haláláig, egészen pontosan 13 évig, és a császár – aki mellesleg a nagyapja volt – halála után ment vissza népéhez Szkítiába.

Nos, ugye ez eleve nonszensz – „tudósaink” szerint -, hisz Honorius császár 423-ban halt meg, míg Attila király 453-ban.

Arról azonban elfelejtik értesíteni a jámbor parasztembert, hogy Róma i.e. 44-ben, Cézár halálakor indította az ő időszámítását, amit jó ideig használt is még, jelesül addig, míg át nem vette azt a bizonyos mai, Jézus születésétől datálódó időszámítási rendszert.

Számoljunk:

Ha Attila Jézus után 453-ban halt meg, akkor az a cézári időszámítás szerint 409. ha halála után fia – aki véletlenül sem Ernák, meg ilyesmi, hanem Írmag, hisz Attila jósai azt jövendölték, hogy ez az egyetlen gyermeke viszi majd tovább apja vérét -, szóval ha Attila halála után becsülettel meggyászolta apját – a gyász kötelezőnek számító ideje ma is egy év -, összeszedelőzködött, és Rómába ment, akkor pontosan 410-ben költözött oda, és 423-ig kereken 13 esztendőt tölthetett ott, pontosan úgy, ahogyan azt a magyar krónika közli. Hogy Honorius császár halála marad 423, az egyértelmű, hisz Rómában látták fontosnak feljegyezni, ez nyilván római adat.

Ezek után a magyar krónika közli, hogy Attila és Árpád között 5 generáció született, és ezeket név szerint fel is sorolja. Folytatja azzal, hogy az ötödik Álmos, aki hetedmagával visszatért, hogy birtokba vegye jussát, a Kárpát-medencét, ami apai ágon az ő öröke. Ehhez képest azonban évszámként 895/896 szerepel.

A „tudós” társadalom jót nevet ezen, hisz hogy a csudába létezne, hogy 453 és 896 között mindössze öt egyenes ági leszármazottja lenne Attilának. Tehát mese az egész, a vak is látja.

Itt jött be Heribert Illig azon elmélete, ami szerint az európai idővonalba 300 évet önkényesen betoldottak. Majd ezt az elméletet cáfolták, mert – higgyük el -, a magyarokon kívül senkinek sem lenne az jó, ha az igazság kiderülne, de még a magyarok közül sem mindenkinek, a „tudós” társadalomnak például nagyon nem.

Én viszont, jelentem, szemernyit sem bánom, hol állnak a bolygók, vagy hol nem, toldottak-e 300 évet, vagy nem, mert van ennél sokkal kézzelfoghatóbb magyarázat is.

Bíborbanszületett Konstantin császár, az nagy unalmában azzal foglalta el magát, hogy feljegyezte a Kárpát-medence történelmét. Persze Róma környékén is feljegyezték, mert ahhoz képest kérem, hogy mi itt sem voltunk, azért mindenki árgus szemekkel leste, mikor mit csinálunk. Nyilvánvaló, hogy a magyarok maguk is feljegyezték történelmüket, de ezek a feljegyzések valahogy kézen-közön elsikkadtak. Nem akarok itt külön kitérni a nemrégiben Kijev területén, az ún. Magyar dombon talált, 9000 tekercsre, melyek a magyar történelmet írták le az ősidőktől fogva, s melyek hipp-hopp eltűntek a nagy semmiben, anélkül, hogy bárki elolvashatta volna őket – már persze a „tudósokon” kívül, akik meg úgy hallgatnak róla, mint a sült rák.

Nem akarok kitérni arra a különös tényre, hogy amikor anno a nagyobb hatalmak szíves-örömest fizettek kisebb népeknek azért, hogy elérjék, amire vágynak, akkor jöttek a tatárok, felégették a Székesfehérvári irattárat, aztán hirtelen elkotródtak. Valami különös módon az összes ősi magyar geszta elveszett, bezzeg a nyugati népeké mind megvan.

Nos, a királyok azonban szerették tudni, kiktől származnak, honnan jöttek, vagyis hajlamosak voltak megíratni népük történelmét. Így esett, hogy római, görög, és szájról-szájra terjedő, vagy rejtve itt-ott lapuló magyar adatok alapján szedték össze a magyarság történelmét. Csakhogy akkor már nem tudták, nem is számított – lentebb elmondom, miért nem -, melyik történet milyen évszámhoz tartozik, tehát a római adatok 44 évvel csúsztak, a bizánciak azonban 323 évvel, merthogy a görögök Nagy Sándor halálától eredeztették időszámításukat. Vagyis, ami bizánci idő szerint – és Konstantin szerint -, 896, az Jézus születésétől számítva még csak 573. Ezenképpen Attila és Árpád között már csak 120 év van, és ez kereken 5 generáció, hisz egy generációra 25 évet szokás számolni.

Milyen furcsa!

Nemdebár???

Nos, idáig jutottam sok évvel ezelőtt, de nemigen tudtam mit kezdeni ezzel a felismeréssel, tudniillik engem egyetlen kérdés mozgatott.

Ki volt Szent István király, és miért irtotta a saját népét, meg a saját ősei vallását?
Ha nem irtotta – ahogyan én hittem, éreztem -, akkor meg miért kenik Rá ezt a mocskot?
Kinek érdeke, és főleg miért érdeke bárkinek bemocskolni egy király emlékét, aki mellesleg Szent, Apostoli, és Államalapító?

A magyarázat persze egész idő alatt ott volt a szemem előtt, épp csak ki nem tolta.
Nem számoltam tovább.
Beértem annyival, hogy a honfoglalásnak nevezett hon visszafoglalás nagyjából 600 környékén volt, nem pedig 896, és törtem a fejem tovább valamin, amire réges-rég megvolt a válasz.

Pár napja eldöntöttem, hogy feladom.
Nem érdekel tovább, ha gyilkos volt, hát az volt, mit bánom én!

Erre mondja Pap Gábor, hogy a „téma keres engem”, ugyanis rögtön másnap vitába keveredtem egy ismerősömmel, aki foggal-körömmel védte István királyt – akárcsak jómagam 11 éven át -, és nem volt hajlandó fontolóra venni sem annak a lehetőségét, hogy a mocskolódóknak lenne igazuk. Elém tárt egy nagy rakás anyagot, olvassam el, nézzem meg, satöbbi, és utána beszélgetünk.

Nos, kiderült, hogy a fentebbi dologra már mások is rájöttek.

Tehát akár helyükön vannak a csillagok, akár nem, a magyar történelem mindenképp hamis, mert – szerintük – kétféle időszámítási mód keveredik benne – szerintem meg háromféle, de ez már igazán mellékes.

SZENT ISTVÁN NEM IRTOTTA SEM A SAJÁT NÉPÉT, SEM A SAJÁT VALLÁSÁT. SZENT ISTVÁN SOHA!!!!!! NEM VITTE MAGYARORSZÁGOT A NYUGATI KERESZTÉNYSÉGBE. SOHA NEM KAPOTT KORONÁT SEM RÓMÁBÓL, SEM BIZÁNCBÓL, VOLT NEKI SAJÁTJA, AMIT ŐSEI HAGYTAK RÁ. SZENT ISTVÁN AZON UTOLSÓ KIRÁLYOK EGYIKE VOLT, AKI MÉG SZÍVÉN-LELKÉN VISELTE A MAGYARSÁG SORSÁT, ÉS EGÉSZ ÉLETÉBEN A NEMZETÉT ÓVTA.

Amikor végre összeállt a kép, első gondolatom az volt, hogy most minden magyarnak – MINDEN MAGYARNAK – térdre kellene borulnia, és sírva könyörögnie István király lelkéhez bocsánatért. Felének azért, mert véres kezű nemzetgyilkosnak, és ősvallás-gyilkosnak titulálta, a másik felének meg azért, mert olyasmiért tisztelte Őt, a Nagy Királyt, amit NEMHOGY NEM TETT SOHA, DE A HAZUGSÁG, HOGY MEGTETTE, AZ JUTTATTA NEMZETÜNKET ÉS HAZÁNKAT ABBA A HELYZETBE, AHOL MA VAN.

Még egyszer mondom:

1. SZENT ISTVÁN SOSEM TERELTE A MAGYARSÁGOT A NYUGATI KERESZTÉNYSÉG AKLÁBA, SŐT!

2. SZENT ISTVÁN SOSEM KÉRT, S EZÉRT NEM IS KAPOTT KORONÁT A PÁPÁTÓL SEM, ÉS MÁSTÓL SEM, SAJÁT, SZENT KORONÁJA VOLT, AMIVEL A NEMZET KIRÁLYÁVÁ TETTÉK.

3. NEM ÖLTE MEG, NEM NÉGYELTETTE FEL KOPPÁNYT, AHOGYAN NEM VAKÍTTATTA MEG VAZULT SEM.

Aki koronát kért és kapott a pápától, az a VALÓSÁGOS 1000 táján uralkodó KÁROLY RÓBERT mindjárt kettőt is kapott – ahogyan Istvánról hazudták -, mert tudniillik hiába koronázták meg a pápától kapott koronával, a magyarok nem ismerték el királyuknak, csakis azt, aki a Szent Koronával lett királlyá avatva, márpedig a Szent Korona akkoriban épp Erdélyben volt. Az első elvetélt kísérlet után a pápa küldött még egy koronát, azzal is megkoronázták Károlyt, de a magyarok továbbra sem tekintették őt királyuknak. Végül a pápa arra kényszerült, hogy nagy alkudozások árán megszerezze a Szent Koronát, amit azonban nyilván nem csak úgy, minden ellenszolgáltatás és elvárás híján adott át az Anjou Károly Róbertnek, ki attól fogva magyar király volt. Ja! És hogy milyen néven nevezték az akkori pápát?? Egészen véletlenül III. Szilveszter volt a böcsületes(?) neve. Ilyen néven több nem is létezett, pontosabban még volt egy negyedik, aki azonban ellenpápa volt.

1000 után valóban pusztítani kezdték a szkíta hit-, és vallásrendszert, de NEM ISTVÁN KIRÁLY. 1000 után valóban fizettek a rovásírásos emlékek, használati tárgyak beszolgáltatása fejében, amiket azután elégettek, de NEM ISTVÁN KIRÁLY. 1000 után valóban irtani kezdtek mindent, ami ősi magyar, azaz szkíta, de NEM ISTVÁN KIRÁLY.

Ugyanis akadtak okos, szemfüles emberek, akik észrevették, micsoda lehetőség rejtőzik a magyaroknál pontatlanul adatolt történelmi tényekben, hiszen a római adatok is a maguk, meg a bizánci adatok is a maguk, eredeti évszámával ellátva szerepeltek, itt-ott megtűzdelve némi magyar időszámítás szerinti adattal. Ne csodálkozzon senki a „magyar időszámítás” kifejezésen, ugyanis a jelek szerint az egyetlen nép volt a szkíta-hun-magyar, aki Jézus születésétől számította az időt. A szkíták-hunok-magyarok SOSEM VOLTAK HITETLEN POGÁNYOK, Jézus hittel érkeztek, és aligha nem ők terjesztették el azt Európában, ahogyan annyi mást is, miről a „tudomány” szintén hallgat. A nagy művel európai kultúrnépek talán ma is kézzel(lábbal) ennének, ha a magyarok nem tanítják őket némi jó modorra, de végül is ez lényegtelen.

Nem maradt más hátra, mint a „fölös” 300 év körüli időt kitölteni. Mivel? Hát avarokkal, kazárokkal, szlávokkal, meg effélékkel. Aki olvasta a krónikákat annak talán feltűnt, hogy mintha minden kétszer lenne leírva benne, pontosabban mintha ugyanaz lenne kétszer leírva, egyszer avarokkal, egyszer meg magyarokkal. És ez nem azt jelenti, hogy avarok márpedig nem léteztek, hanem azt, hogy „az avarnak nevezett hunok”, meg „az avarnak mondott magyarok” ugyanaz a nép, és nem szaladt vissza azért a Vereckei-hágóhoz, hogy egyszer avar, egyszer meg magyar néven jöjjön vissza. Millió megnevezés élt akkoriban, melyeket a magyarokra használtak. Avar, hun, szkíta, szittya, alán, szabír – és ez töredéke csupán az egésznek. Mindez pedig a VI., NEM PEDIG A IX. SZÁZADBAN TÖRTÉNT.

Értelemszerűen – ami az én csöpp agyamig már nem tudott eljutni – az Árpád házi királyok is rendre 300 évvel korábban uralkodtak, gyakorlatilag 1000 táján halt ki az Árpád-ház, és ONNANTÓL FOGVA KEZDTEK IRTANI MINDENT, AMI MAGYAR, ŐSI SZKÍTA, mégpedig a pápától koronát kapott Károly Róbert uralkodása alatt.

Nos, én a fentebb elmesélteken okulva úgy határoztam, nem félek többé kimondani azt, ami a fejembe tolakodik. Mégpedig azért nem, mert nyilvánvaló hazugságokkal szemben csönddel nem lehet szembeszállni, és bár sokan várják, hiszik, hogy Isten majd igazságot tesz, én úgy hiszem, az isteni igazságszolgáltatás eszköze az ember. Ellenben azt is szeretném, ha sokan, nagyon sokan elkezdenének gondolkodni a magyarok közül, ezért most csak kérdéseket teszek fel ahelyett, hogy következtetéseket írnék le.

Heribert Illig az Ő könyvében – címe: Kitalált középkor -, kerek perec kijelenti, hogy akik betoldották a 300 évet, s átállították az órát, azok egyike pl. II. Szilveszter pápa.

II. Szilveszter pápa I. Ottó római császár nevelője, és tanítója volt. Ottóról tudjuk, hogy fiatalon meghalt.

Szent István magyar király eredeti örököse OTTÓ nevű fia volt, akiről tudjuk, hogy fiatalon meghalt. Ottó halála után lett az örökös IMRE –eredeti nevén eMeRiCi, amit jómagam MERÉSZ alakban írnék, s ezenképp máris az egyiptomi királyi cím egyik szinonim megfelelője, a BÁTOR, BOT-ÚR kerül elő, mely név a PÉTER, PÁTER, ÁRPÁD nevek anagrammája -, aki szintén fiatalon meghalt, a magyar Szent Király utódai különös módon mind fiatalon vonultak át az árnyékvilágba.

Vajon miért?

Az ÁRPÁD név – sok egyébbel, ami történetünkben fontos szerepet játszhat – feltűnik ősi egyiptomi véseteken, s több tudós bizonyította, hogy létezett kor Egyiptomban, amikor magyarul beszéltek, sőt, töméntelen mennyiségű felirat létezik ma is – hieroglif feliratok, és egyebek -, melyek csakis magyarul értelmezhetők. A hivatalos „tudomány” mindezt tagadja.

Vajon miért?

Szilveszter pápa neveltje, I. Ottó alapította azt a Német-római Birodalmat, ami Illig elmélete szerint sosem létezett, ugyanis kitalált része a betoldott 300 évnek, amivel sehogyan sem lehet elszámolni. A magyar SZENT KIRÁLY nevelőjét, tanítóját TATA néven említik a magyar krónikák. Volt Neki neve is, de állítólag az ifjú csak így nevezte. Azt azért vegyük észre, hogy a TATA szinonim megfelelője a PAPA! (Általában figyeljünk oda a szinonim kifejezésekre, mert meglátásom szerint a magyar nyelvű népek nem véletlenül tartogattak mindenre annyi kifejezést. Egyszerűen utálták ugyanannak a dolognak mindig ugyanazt a nevet adni, így eljátszadoztak a szinonim kifejezésekkel. Kényelmetlen téma, de gondoljuk végig, miért szék a szék, melyik testrészünk illeszkedik hozzá, amikor használjuk, milyen szógyökkel rendelkezik a szék-ely népnév, és akkor ehhez képest, ennek miféle szinonim megfelelője a VLACH, akikkel akkoriban tele volt Erdély. Hát, nem oláh, az biztos! És gondoljuk végig azt is, miért van az, hogy Egyiptomi ábrázoláson az egyik istenség ül/székel, míg a másik lép, megy(er)!) Na és egy utolsó példa a “pogány” szó. Eredeti jelentése “falusi, vidéki, paraszt, földműves”, és több is akad, de gondoljuk végig, miért mondja Anonymus, hogy “Szkítia tehát igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak…Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig…Szcítiának első királya Mágóg volt…és az a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet.” DENT jelentése mind a mai napig – hogy stílusosak legyünk – FOG, ami a POG-ány szó gyöke. Igen ám, de “fog” egy másik jelentésben TART, és ezzel máris kilyukadtunk Tar/Szár Lászlóhoz, aki Árpád-házi herceg volt. TAR viszont egy másik jelentésben KOPASZ, ami már Koppány nevéhez vezet, meg az egyiptomi földisten, KEB, GEB nevéhez, akit neveznek ÁRPÁD-nak is. Játék a betűkkel? Mert “nyelvében él a nemzet”?

A nyugati történetírás üdvöskéje, NAGY KáRoLY sem létezett, Illig elmélete szerint, ellenben abban az időben uralkodott egy Magyar NAGY KiRáLY, akit igen erősen igyekeztek kiiktatni az akkori történelemből. Egy magyar NAGY KIRÁLY, aki még a magyarokra vadmacskaként fújó nyugati krónikák is APOSTOLI jelzővel illetnek, a világon egyedül álló módon, és akinek apját mára csak GÉZA néven ismerjük, ám e név eredetije a nyugati feljegyzések szerint is JESSE, miközben a JÉZUS név egyik írásmódja az ISS, s mint tudjuk, a hunok is már Jézus hitűek voltak, nyilván leszármazóik is. (Egy magyar Nagy Király, akinek Szent Koronája minden kétséget kizáróan feltűnik azon a festményen, ami Nagy Károly koronázása címen mai napig létezik?) Aligha nem ezért kell olyan makacsul tagadni még a rokonság gondolatát is Attila és Árpád között, hogy az ilyesmi véletlenül se tűnjön fel, még annak sem, aki esetleg gondolkodásra adja a fejét. S miután Jézus pártus származására is elég sokan utaltak már, amin persze a „tudomány” csak nevet, mindazonáltal makacsul tagadni kell azt is, hogy Attilának, Árpádnak, Szent Istvánnak bármi köze lett volna a Nimród leszármazóiként nyilvántartott pártusokhoz. Hogy a magyarok egyik felének a PÁRDUC volt a jelvénye, ami olyan gyönyörűen rímel a PÁRTUS szóra, s hogy a magyar szüzek viselete a PÁRTA volt? Na és? Hogy e szó jelentését, meg a viseletet magát, s a kettő közötti nyilvánvaló összefüggést magyar nyelven gyönyörűen magyarázni lehet? Na és? Hogy a másik felének az oroszlán volt az úgymond totemállata? Na és? Hogy a Régi Kelet eredeti népei, akik később Egyiptom államalapítói lettek, szintén PÁRDUC és OROSZLÁN nép voltak? Na és?? Hogy a régi Egyiptom területén, sőt, Kánaán területén hemzsegnek a szkíta emlékek? Na és? Hogy Kánaán neve lehetett akár KANNA-AN, ami egyértelműen a Vízöntőre – asztrológiai jele a korsó, amfora -, meg ellentétpárjára, az Oroszlánra utaló név, s hogy egyetlen-egy, vízzel bőségesen ellátott, termékeny hely közel s távol azon a vidéken, a kopár sivatag közepén, és mi értjük, miért hívják így? Na és? Ja, és ott is “pogányok” laktak? Csak nem “földműves” népek, akik kannában tartják a vizet? És vajon lehetséges, hogy ha már ilyen buja termékenység vette őket körül, akkor a “pogány” jelzőnek köze lehet a “fogan”, “termékenyül” kifejezésekhez? És Nagyboldogasszonyhoz a Vízöntő jegyében? A csudába! Minden mindennel összefügg, de MAGYARUL?? Na és???

A Római Birodalmat és Bizáncot manapság előszeretettel emlegetik Nyugat-római, meg Kelet-római Birodalom nevek alatt, de közben kiderült, hogy ilyen sosem létezett. A római meg a bizánci császár nemhogy társuralkodók nem voltak, de egyenest meg tudták volna fojtani egymást egy kanál vízben, és még a hitük is KÉT KÜLÖN HIT ÉS VALLÁS VOLT. Ráadásul ez a birodalom összeomlott a MAGYAR ATTILA KIRÁLY halála után 23 évvel, különös módon épp akkor, amikor az évszázadok óta ezen a területen lakó szkíták valami oknál fogva nem tudtak nagy királyt adni a nemzetnek.

A magyar NAGY KIRÁLY – AKI APOSTOLI – országában, a világon egyedülálló módon, két érsekség jött létre – mindenhol máshol egyetlenegy, mert minden keresztény országnak egyetlen érseke van. Ez a két érsekség az esztergomi, az ország nyugatabbi felén, valamint a kalocsai, az ország dél-keleti részén, Bizánchoz jóval közelebb.

A magyar király KORONÁJA, akár az egyiptomi királyé, két részből állt. Egy alsó, vörösebb színű, görögnek tűnő felirattal, valamint egy világosabb, latinnak látszó felirattal. Egyiptomban a hasonló jellegű korona azt hirdette, hogy viselője Észak-, és Dél-Egyiptom ura, egy személyben. Ezen kívül a magyar Szent Király országában, ahol szokás volt A BENNE LAKÓ ÚRRÓL ELNEVEZNI A HELYSÉGEKET, TALÁLUNK EGY PÁPA NEVŰ HELYISÉGET, elég közel a koronázó városhoz, Esztergomhoz. Hogy a latinnak látszó nyelvű, világosabb korona azért van felül, mert magasabb, égi hatalmat képvisel, s erre rímelve a koronázó város is a „latin” oldalon van?

Vajon miért?

Hogy a sötétebb, alsó korona, a sötétebb bőrű mediterrán népek nyelvén látszik beszélni, míg a felső, világosabb az északi, fehér bőrű népek képviselőjének tűnik? Na és? Hogy a régi görög nyelv könnyen összetéveszthető a pártusok nyelvével? Na és? Hogy Nyugat-Európa ősi lakói, az etruszkok ragozó nyelven beszéltek, akárcsak a sumérek, meg a magyarok, ami nyelvnek rengeteg jellemzője benne maradt a latin nyelvben, sőt, ők adták a latin írásjeleket, és kultúrát? Na és?

Hogy az Árpád-házi királyok mindegyike váratlanul, és megmagyarázhatatlan körülmények között halt meg? Na és?

Pap Gábor tér ki arra az érdekes kérdésre is, hogy amikor a krónikák állítják, hogy István király német – germán – lovagokat hozott az országba, valójában annyi történt, hogy egy olyan nációból való testőrséggel vette körül magát, aminek NEM VOLT ÉRDEKE ELMOZDÍTANI ŐT A TRÓNJÁRÓL. Kérdezem én: Ha akármilyen név alatt létezett volna akkoriban germán érdekeltségű birodalom, akkor a germán lovagok valóban a „barbár” magyar királyt védték és szolgálták volna????

Arra, hogy pontosan ki lehetett Koppány, még nem találtam választ. Pontosan nem. Neve azonban gondolkodásra késztetett. A krónikák alapján tudjuk azt is, hogy amelyik fejedelmi személyt a nép szerette, arról olyan legendák maradtak fenn, melyek egyértelműen hangot adnak ennek a szeretetnek.

Koppány neve azonban mintha gúnynév lenne.

KOPPAN.

Ez lehet KOP-PÁN, „megfakult Nap”, „régi Nap” (KOPOTT PÁN) jelentéssel, és akkor egy letűnt fejedelem, egy egykori NAPKIRÁLY viselte. KOPPAN – mert magasról zuhan le – ahogyan a lenyugvó Nap teszi. Ugyanakkor a „koppan” használatos „hoppon marad” értelemben is, de koránt sem sajnálkozva, hanem épp ironikus, kissé gunyoros hangvételben, vagyis a neve egyáltalán nem utal arra, hogy népe sajnálkozott volna miatta, legalább is a fennmaradt iratokban nem, persze ez nem jelent semmit, hisz a népdal, az népdal, a népművészet meg népművészet, s ezek mind arra valók – mint tudjuk -, hogy az igazságot, a valós történelmet, szájról-szájra szállva, megörökítsék.

A Koppány-kérdést függőben hagyom, de nem tartom kizártnak, hogy az a bizonyos Koppány elleni harc valóban 1000 körül zajlott, és Szent Istvánnak semmi köze nem volt hozzá.

Adós vagyok egy magyarázattal.

Fentebb ígértem, megmagyarázom, hogy miért is nem törődtek a magyar(szívű) írnokok a pontos datálással. Nos – saját meglátásom, amit még kicsit csiszolgatni kell -, leírásaikban afféle jelképeket jelenítenek meg, melyek csillagképekkel, csillagképek állásával hozható összefüggésbe, s így a hozzáértő könnyedén kiszámolja, melyik esemény pontosan mikor is következhetett be. Mondom, ez csak egy gondolat, amit még bizonyítani kell, de ahhoz előbb elmegyek csillagászatot tanulni:)

 forrás: http://thesecret.hu/blogok/keisla/masirozunk-egyenest-hulyesegbe-buszkek-vagyunk-ra